Különleges nap várt rám, a merülés miatti izgalomtól igazán nem is aludtam jól… Csak 10-re mentem a bázisra, mondván, hogy ebben a cenoteben a mélység miatt úgyis csak egyet merülünk, nem kell kapkodni. Meg, amúgy is Mexikóban vagyunk 😉

Az indulás elég lazára sikerült, közben beesett egy búvár, így extra autót kellett hirtelen szerezni, hogy ő és mi is menni tudjunk. Irene is összepakolta a fotó cuccot, hát ilyet kedvtelési búvárként sosem fogok venni, ezzel az extra súllyal utazni azért nem kellemes (no, meg az ára is, csak a tok vagy 1,5 ezer euró lenne).

A nap fundive-nak indult és az is lett. Irene szokott még merüléseket vezetni (jellemzően kint az óceánon), Gerardo már inkább az üzletet viszi. Most hárman együtt mentünk, a helyet valemelyik nap Gerardo ajánlotta, már ők is rég voltak itt.

Komótosan összeszedtünk mindent, aztán elindultunk. Még kellett extra dupla palackot is szerezni (cenoteben a vezetőnek kötelező ilyet vinnie, a másik búcár miatt a saját palack már foglalt volt), szóval, meglátogattunk egy palacktöltő üzemet is. A palacktöltéshez szükséges kompresszorok – a teljesítménytől függően – elég drágák, így a dive centerek nem feltétlen vesznek, hanem bérlik a töltött palackokat. Reggelente és délután nagy platós autókat lehet a parti részen látni (és persze a palackok összekoccanásának zenéjét hallanni), ahogy hozzák-viszik az üres-töltött palackokat.

Nem igazán tudtam, hogy helyileg hová megyünk, így azért kicsit meglepődtem, hogy ez már-már kirándulás lesz 😉 A cenote a Puerto Morelos és Vallaloid közötti régi út mentén található, az utat a sok itt lévő cenote miatt a cenoték útjának is hívják, “Ruta de los Cenotes”.

A kocsikázás kellemesen telt, nagy dumálások és éneklések között. Én persze leginkább csak hallgattam és doboltam, de Irene és Gerardo bőszen énekelték is a hazai slágereket. És lévén, hogy kiránduláson vagyunk, közben ettünk is. Még induláskor egy kis olasz boltban készíttettünk szendvicseket, ehhez útközben vettünk némi chilit (naná, hogy a benzinkúton is lehet kapni…), mert hát itt Mexikóban a chili semmiből nem maradhat ki 🙂

Kb 1,5 órás utazás után lehajtottunk a főútról, majd további 30 percet zötykölődtünk a kezdetben még murvás, majd már a yukatan dzsungel földútján. Közben szépen elhagytuk a modern civilizációt, még mobil szolgáltatás sem volt. A dzsungel hangjai és illata viszont csodás élményt nyújtott. A helyiek is felismérték az öko-turizmus iránti igényt, számos helyen láttam madárles lehetőséget és kis öko-panziókat is. Mivel a hely igazán max Poerto Morelos-hoz van közel, nincs nagy tömeg. A parkolóban 3 autó állt velünk együtt, ebből 1 a tulajdonosé volt, 1 kisebb csapatt pedig épp a cenoteben fürdőzött, amikor megérkeztünk.

A Cenote Zapote a közelben is megtalálható Sapote fáról kapta a helyi nevét, az angol neve őedig Hell’s bells, azaz a pokol harangjai. Vajon miért lett ez az angol név? Mindjárt megértitek… A cenote egy sima, mély gödörnek tűnik fentről. Az is, nagyjából kör alakú, kezdetben szélesebb, kicsit lentebb már csak egy 7-8 méter átmérőjű cső. Nem túl sok fény jut be, így már a lemerülés is viszonylag sötét, mintha a pokolba merülnél le. A helyet kizárólag gyakorlott búvároknak ajánlják, mert 30 méteren kezdődik a látvány. A süllyedés során max az egyenlítéssel kell foglalkozni, nekem ez 10 m után már észre sem vehető dolog. 30 méter mélyen a hatalmas nyílás van, itt lehet beúszni abba a hatalmas terembe, ami miatt ma mi is idejöttünk.

Nagyon érdekes formát alkotó cseppkövek vannak itt, mintha harangok százai csüngenének a mennyezeten, a falakon. Bár láttam videót a helyről, de saját szemmel látni, megélni sokkal fantasztikusabb érzés volt.

Bentebb úszva a már jól ismert hidrogén-szulfidos “köd” is megjelent és a csípős szaga is érezhető volt. Még pár métert lentebb úsztunk, már át is jutottunk a felhőn. Nagyon sötét, és viszonylag zavaros is itt a víz, értékelhető fotót nem is tudtam csinálni.

A fotók persze sosem adják vissza az igazi élményt, a videók adott esetben egy fokkal jobbak. Itt találtok egyet a helyről, érdemes megnézni.

 

Mivel itt már elég mélyen voltunk (nálam 44,5 méteren állt meg a búvár computer) és előtte már nem kis időt 35 méteren is eltöltöttünk, nem maradhattunk már sokáig. Most nem mennék bele a fizika rejtelmeibe, de a lényeg, hogy minél mélyebben és minél több időt tartózkodsz a víz alatt, annál lassabban szabad csak a felszínt megközelíteni. Ehhez pedig természetesen levegőre van szükség, mi pedig Gerardo kivételével hagyományos palackkal merültünk.

Szóval, szép lassan megkezdtük az emelkedést, még néhány utolsó pillantást vetettünk a természet eme különleges csodáira, majd kiúsztunk a szürke, igazán semmilyen látnivalót nem nyújtó függőleges kútba, ahol lassan folytattuk az emelkedést. Az időt is múlatva volt némi móka odelent is, de kiérve mindhármunk arcán olyan vigyor volt, amit nem lehet egyhamar lemosni 😉

Kicsit hagytuk csöpögni, száradni a cuccokat, majd nekiindultunk megint. Késő délután is volt már, a szendvicseket is elfelejtettük már rég, szóval, ideje volt enni valamit. Gerardo mondja, tudok egy jó helyet Cancunban! Oké, mondtam én, ott még úgysem jártam a reptér kivételével, szóval irány Cancun.

Kb. egy óra múlva egy kellemes, partmenti kis vendéglőben voltunk, amit kizárólag a helyiek látogatnak. Én spec jobban is kedvelem ezeket a helyeket, mint a túristáknak szóló flancos, drágább és adott esetben nem is olyan jó kaját nyújtó nagy éttermeket. Állítólag minden kaja isteni, de a helyi specialitsuk a Pescadillas, ami voltaképp hallal töltött tacos. Némi sóval, citrommal és persze az elmaradhatatlan chili szósszal valóban isteni kaja! Gerardo nagyon durván nyomta a chili szószt, izzadt is rendesen, de nagyon élvezte. Közben a nap is nyugovóra tért, remek látványt és élményt nyújtva a kellemes vacsorához, jobban nem is lehetett volna időzíteni!

Vacsi után még lenéztünk a cancuni partra is, ami valóban csodálatos, már ha valaki az ilyen típusú sok napernyős, tömött partokat szereti.

A hazafelé út ismét zenével, mulatással telt, így gyorsabbnak is tűnt. Még beugrottunk a helyi Metro-ba a kutyusoknak kaját venni, ahol megláttam életem legnagyobb Bacardi üvegeit, nem is bírtuk ki egy kis mókázás nélkül 🙂

A vásárlás után már csak a cuccukat kellett a shopban kirámolni, ezt szeretjük a legkevésbé, de mivel 3-an csináltuk, gyorsan megvoltunk vele.

A hotelbe visszaérve kellemes meglepetés fogadott, a taki néni végre ráérzett, mi is való nekem 🙂

Ma “magyar”főzőcskés napot tartunk. Nemsoká jön értem Irene, elmagyünk megvásárolni a szükséges dolgokat, aztán hozzájuk és indul a főzés. Erről majd a legközelebb olvashattok.

Folyt.köv.