Végre eljött a nagy nap! Jó egy éve volt az utolsó igazi pihenés, már nagyon rám fért. Az eredeti úti cél most nem is Mexikó volt, de a végén mégis így alakult. Ezt persze, nem bánom, ide bármikor szívesen jövök. 🙂

A kora reggeli párizsi géppel indultam, elég fájós is volt a reggeli kelés, mivel épp az óra átállítás aznap volt esedékes. Sebaj, majd alszom a gépen 😉 A keddi brüsszeli robbantás után volt némi félelmem a repterek, repülés előtt, de elhesegettem még a kósza gondolatát is. A párizsi érkezés vegyes érzelmekkel töltött el. Korábbi tapasztalatok alapján a CDG nem a kedvencem, macerás és sok idő a terminálok között mászkálni, már késtem le itt gépet, stb… No, most egy teljesen új reptér fogadott, már nem kell a terminálból kimenni, majd be a másikba, van összeköttetés. Mondjuk, a franciák ezt elég lazán kommunikálják, kb sehogy. Menj a tömeggel, aztán meglátod! Bár kiírva kb semmi, azért nem jöttem zavarba, a régi francia nyelvtudás bár meg-megkopott, de valamit mégis csak értek belőle. Röppke 15 perc alatt a másik terminálon is voltam. Időm volt, mint a pelyva, akkor még nem is tudtam, hogy annál is több.

Az új terminál tényleg szép lett. Modern, de mégis barátságos, a falakat is növények díszítik sok helyen, és itt még a szabadtéri dohányzó is kertben van. Mondván, hogy hazafelé rohanós lesz, nem lesz idő vásárolgatni, bevetettem magam az üzletekbe és 1-2 parfüm gyorsan befigyelt az úti cuccba, mégis csak a parfümök hazájában járok, nemdebár? 🙂

Vehettem volna előjelnek, de nem tettem… 2 órán belül immár harmadik kaput írták ki, ahonnan majd a cancuni járat indul… Indul, de majd mikor? Már a boarding ideje volt, amikor bemondták, hogy kis késés lesz… Aha, késés… nálam az Air France egyenlő késés, eddig szinte csak negatív tapasztalatom van. OK, semmi gond, csak lazán… Amikor már 2 órás késésnél jártunk, akkor kiolvastam a netet, hogy mik is ilyenkor a jogaink. Megtudtam, hogy (hosszú járatoknál) 3 óra után az EU jogok szerint lehet kártérítést követelni, erre nem kevés ügyvédi iroda specializálódott már kishazánkban is. Nem számítottam rá, hogy azért majd elérjük a 3 órát, és mintha az AF is tudná, egyszercsak eljött a boarding is.

Mondván, hogy hosszú út lesz, extra lábhelyes helyet vettem. Aha, ja, extra a lábhely, ami szuper, viszont cserébe kapsz egy csomó kellemetlenséget. A slozi mellett ülsz, így jó nagy a jövés-menés. A vészkijárat mellett ülsz, azaz előtted nincs ülés, ami alá vagy amibe betehetnéd a dolgaidat, nincs monitor, és nincs lehajtható asztal sem. Kicsit kempinges érzés, semminek nincs igazán helye, max a lábadnak. Végül is, ezt vetted extra pénzért, nem? 😉 🙂

Az út viszonylag eseménytelenül telt, egész jókat aludtam, csak inni keltem fel időnként. Merthogy a kaja után az összes sztyuvi eltűnt (tán elmentek ők is aludni?), kvázi szolgáld ki magad mozgalomban mindenki töltött magának, ha inni akart. Nem várom, hogy félóránként kérdezzék meg, hogy mit akarok inni (spec vizet szoktam, jó sokat), de hogy a több mint 10 órás repülőút alatt 2x legyen valami kiszolgálás, az már kicsit fura. A másik… nem ciki, hogy a boraikról híres franciáknál portugál bort adnak a vacsihoz? Isteni volt, no de azért mégis… A saj ezért francia volt!

A késés miatt már besötétedett, mire Cancunban leszálltunk. Az útlevél ellenőrzésnél a szokásos hosszú sor, papírok töltögetése, stemplizés. Mire ezen túljutsz, a bőröndök is szépen kanyarognak már a kifutón. Szerencsére, az enyém hamar meglett (azért, ilyenkor mindig van egy kis izgulás), irány a vám. No, ez Mexikóban elég érdekesen megy. Mindenkinek meg kell nyomnia egy gombot, ami után vagy zöld vagy piros lámpa gyullad ki. Zöld = mehet, piros = megnézik a csomagjaidat. Nekem hanyatló a tendenciám, eleinte zöld volt, majd legutóbb piros és most is az lett. 😉 Külön sor, átvilágítás, majd sorban állás, hogy kinyissák, megnézzék. No, ez utóbbit most kihagytam. Észrevettem, hogy egy srác totál elkavarodva szépen átsétált az egészen, a kutya nem hederített rá. No, nekem sem kellett több, követtem, max, ha mégis észrevesznek, adom a szőkét és nézhetik a batyukat 🙂 Mondanom sem kell, simán kisétáltam… Ez az egész csak színjáték, mi a fityfenét keresnének az embernél Mexikóba BEfelé?

A reptérről kiérve fincsi párás meleg fogadott, jól is esett, kockára fagytam a repcsin. Elméletileg úgy volt, hogy Gerardo, egy mexikói barátom kijön elém. Írtam neki még Párizsból, hogy késni fogok, de a tapasztalat, hogy a magyar-mexikói SMS küldés valahogy nem az igazi… Szóval, néztem, rengeteg ember, 20 perc után feladtam, mielőbb a hotelban akartam lenni. Némi kőkemény alkudozás után már a taxiban is ültem. A világon mindenhol a taxisok egy része ugyanolyan hülyére próbálja venni a turistát, ez alól Mexikó sem kivétel. Szegény sofőr bennem nem talált emberére, tudtam, mi a normál tarifa, és abból nem engedtem. Lehet, hogy már nagyon haza akart ő is menni, de egész könnyen beadta a derekát, és már robogtunk is Playa del Carmen felé.

A hotel pont olyan, mint 4 éve volt. Egyszerű, tiszta, kedves személyzet és free wifi. Mivel már kb 24 órája talpom voltam, nem kellett altatni, noha itt még mexikói szemmel nézve gyerek volt az este. Otthon megérezzük vagy 1 hétig a tavaszi-őszi óra átállítást, itt a 7 órás időkülönbség komoly jetlag-et okoz. Nekem eddig leginkább az vált be, ha este érkezem, irány az ágy, másnapra jó esetben már egész jól vagyok.

Az első kellemes élmény mindjárt a reggelizőben fogadott. Kajálni ugyan nem akartam, de a friss gyümölcslére és kávéra nagyon vágytam. Ahogy már jeleztem, korábban laktam ebben a szállodában… Jó volt, hogy csupa ismerős arc fogadott a szálloda melletti kis büfében, sőt, az egyikük meg is ismert! 4 év után azért ez nem semmi. Csuda jó érzés volt a kávé szürcsölgetés közben a helyieket is nézni, sokan ide járnak reggelizni vagy csak kávézni a napi munka előtt. És, persze a zene… A mexikóiak nagyon muzikális népek, nem csak a filmekben mutatják így őket, a zene valóban a mindennapjaik éltető eleme. Itt simán dudolászik az ember a kávézóban, vagy akár egy motoron ülve (merthogy azon is szól a zene). 🙂

A frissítő kávé után a búvárcenter felé vettem az irányt. Playa del Carmen sokat változott az elmúlt 4 évben. Szinte minden foghíjas telek beépült (vagy épp épül), megvan az új felüljáró is, a buli turizmus pedig a toppon van. Számos fiatalt láttam, akik a reggel 8 körül véget ért buli után búcsozkodtak és mentek pihenni… Gerardo és Irene nagy örömmel fogadott, noha nem tűnik annyinak, de már 4 éve, hogy nem találkoztunk. Egy igazi mexikói reggelivel indítottunk (amiből persze a tortilla és a babszósz sem maradhatott ki), közben jókat beszéltünk, nevettünk.

Az első napra semmi extrát nem terveztem, csak pihi lesz. Vámos á la playa, ahogy a dal mondaná… Nem igazán volt időm otthon szoliban rákészülni erre az időjárásra, Gerardó viccelődött is velem, milyen fehér vagyok 😉 Mondja ő, aki mexikói mércével is a sötétebbek közé tartozik 😀 Szóval, csak óvatosan… sok-sok faktor és azon kívül, hogy meg-megmártóztam a karibi óceán kellemesen hűsítő vizében, egész nap szigorúan a napernyő alá bújtam. Kora délutánig kellemes a part, nincsenek sokan, csak a hullámok morajlását lehet hallani. Ohh, és micsoda zene ez! Órákig csak ültem az árnyékban, próbáltam magamba fogadni a türkíz nyolcmillió árnyalatát, a vakító fehér felhőket, a sós víz fincsi illatát és a hullámok moraját. Valóságos érzék bomba ez, a pihenésre, feltöltődésre szomjas testemnek-lelkemnek pont ez kellett. Kora délután még egy masszázsra is elcsábultam, nagyon ügyes kis szenyorita jól megdolgozta a hátam, bizony, jól esett.

Holnaptól merülés, most a cenote-k csodás világába 🙂 Még nem tudom, hová megyünk (van jó néhány kedvenc), de rossz nem lehet! Chino lesz a guide, nagyon profi, 4 éve sokat merültünk együtt. Már nagyon várom, fényképező, lámpa és búvár computer már bekészítve!

Folyt.köv.